látók
nem emlékszik éjjeleinek egyetlen álmára se
fekete betűk a sötétben
egy tisztánlátó el tudná
olvasni őket
de tisztánlátót
egyet sem ismer
nyitva hagyja az ablakot
amíg lehet
de
amíg
a fenyőerdő csendje
észre nem veszi
a nyitott ablakot
addig csak
az ereiben utazó vér
zúgását hallja
a jó emberek egy eltűnőben lévő faj tagjai
a független gondolkodók könyvei a padláson élnek
gondolataik efféle megsemmisítése
helyt ad a semmittevésnek
a padlóra lábnyomok írnak ősi jelet
a tántorgók elszírmadt virágai
érzéketlenné dicsérik
egymás hallgatását
megint az a belső hang
a tékozló fiú hangja
amire jobb nem hallgatni
ha igazából nem akarsz tenni
semmit
félrenézel
mégis egy láthatatlan köldökzsinóron át
ez a hang rendre megérkezik
sutyorog karattyol szarkazál
majd mivel semmi reakció nem érkezik
üvölteni kezd
úgy teszel
mintha nem szólt volna előre senki
hallgatod a tűz lobogását
a gáztűzhely
mind a négy
meleget adó feje
elszívja előled a tiszta levegőt
rosszindulatú beavatás
mindenki verset ír manapság
de hiába
a legtöbb szétesik
első olvasásra
akárha barátságos is lehet
ez az óra
minden időt egy hangon jelez
az összehangolatlan
élénk fényű paraboloidszerű óralapon
innen
még előnyösnek is látszódhatna
talán akárhonnan
de nem mindenki
hallhatja meg
az elbambuló
cigarettaparázs égette
orrszőr sercenését
kihalnak mellőlünk sokan
együtt tűnnek el a széllel
és ami újnak tűnik
bepárásítja leheletével a levegőt
madártollon nyers köd repül
és a szél
a zárt kerítésen kívül
szokásos trükkjeinek egyikét adja elő
mint minden egyformán
unalmas
vasárnap délután
(Megjelentek az Alföld 2019. áprilisi számában.)
Borítókép: Pixabay
Hozzászólások